Szeret ön Monoron lakni?

2011. március 3.
Áll az ingatlanpiac, nemigen költözködünk, legfeljebb kényszerhelyzetben, muszájból. De ha kedv és pénz is lenne hozzá, vajon szívesen kerekednének-e fel a monoriak, hogy más településen próbáljanak szerencsét? Netán oly sok minden ideköti őket, hogy nincs az a pénz, amiért elmennének? Ennek próbáltunk utánajárni körkérdésünkkel, amely ezúttal úgy szólt: szeret ön itt lakni? S akár igen, akár nem: miért?

Ez alkalommal a piac környékén állítottunk meg járókelőket. Meglehet, a véletlen műve, hogy közöttük csupán egyetlen olyan akadt, aki azt mondta, utálja ezt a várost, és már többször el akart költözni innen, de valahogy itt ragadt. Szerinte ez a hely csúf, elhanyagolt és idegesítő. Véleményéhez nevét és arcát nem adta, így azt már nem tudakolhattuk meg, vajon csak bal lábbal kelt fel ezen a reggelen, vagy valóban annyira rosszak a tapasztalatai, hogy muszáj haragudnia Monorra.
    Fazekas Sándor azonban kérdésünk hallatán mosolyogni kezdett, és azt felelte:
    – Dehogy mennék el innen, megvan nekem itt mindenem! A családom, az ismerősök, mind itt laknak. Biciklivel bármelyik üzletbe eljuthatok, jók az utak, és bolt is van bőven. A közlekedéssel sem lenne bajom, ha nem vették volna el kistarcsai buszjáratokat. De naponta csak egy járat van kora reggel odafelé, visszafelé pedig délben egy másik. Ez borzasztóan kevés. Ha lemarad róluk az ember – pedig rajtam kívül is sokan járnak innen a kistarcsai kórházba, hiszen odatartozunk – mehet HÉV-vel az Őrs vezér térre, körbeutazhatja egész Pestet, mire hazavergődik. Ha ez nem így lenne, azt mondanám: nincs nekem a világon semmi bajom Monorral, jó nekem itt.
    Pálfai Sándor ugyancsak ragaszkodik Mo­norhoz. Amint elmondta, több olyan alkalom is adódott már az életében, amikor elmehetett volna innen, de minek, ha egyszer jól érzi itt magát.
    – Megvan a városban minden, itt ez a jó piac is, a környékkel sincs semmi bajom. Néha ugyan felidegesítem magam egy-két dolgon, mint most legutóbb is, amikor rendbe tették, leaszfaltozták a Kisfaludy és a Bercsényi utcát. Hogy, hogy nem, épp az a kis rész maradt ki, ahol a cigányok laknak. Pedig hát ott a máltaiak (a Máltai Szeretetszolgálat – a szerk.) irodája is, a fürdő, meg minden. Ezt például nehéz tudomásul venni, de ilyesmik miatt azért mégsem költözik el az ember…
    Izsáki Lászlóné személyében olyan különleges válaszadóra leltünk, aki Bényén lakik, mégis monorinak vallja magát.
    – A gyökereit nem tépheti el az ember, márpedig én ide születtem, és itt is éltem a családommal mindaddig, amíg a gyerekek fel nem nőttek, és el nem költöztek a szülői házból. Onnantól fogva nagy lett nekünk az épület, eladtuk, és Bényén vettünk egy kisebbet. Ennek már tíz éve, de azóta is mindenért „hazajárunk” Monorra. Amíg a szüleink éltek, őket látogattuk rendszeresen, de erre, sajnos, már nincs többé módunk. Viszont vásárolni most is átjárunk, mert Bényén ugyan csend és nyugalom van, de ezeken kívül más nemigen. Úgyhogy, ha engem valaki megkérdez, hová valósi vagyok, most is azt felelem: Monorra. Jó volt itt lakni.
    Bokros Lajos egy hónapja mondhatja magát nyugdíjasnak, elmondása szerint olyan ez, mint egy kísérleti időszak, de egyelőre élvezi. Amikor megkérdeztük szeret-e itt lakni, habozás nélkül rávágta:
    – Nagyon! Itt születtem, az egész életemet itt töltöttem el, és a katonaságnál leszolgált időt nem számítva, két hetet sem voltam távol innen. Hogy miért jó itt lakni? Nem könnyű erre ilyen hirtelen válaszolni. Mert tényleg: mi a fenét is szeretek benne? Anyám akkor költözött el Tatára, amikor én tizenhat éves voltam. Választhattam: vele megyek, vagy maradok Monoron a nagymamával. Hát én inkább maradtam. Tősgyökeres monori az egész családom, Bokrosok vagyunk, hát persze, hogy itt vagyok otthon.
    Bukovszkyné Nász Krisztina is azzal kezdte:
    – Tősgyökeres monoriak vagyunk, és jól is érezzük itt magunkat. Én negyven évvel ezelőtt ide születtem, itt a családom, itt járnak iskolába a gyerekeim. Megtalálok és megkapok mindent, amire szükségem van, a környezettel sincs semmi baj.
    – Na, azért nem ártana, ha a képviselők testületileg végigsétálnának a Petőfi utcán, egészen az állomásig, keresztül a Gera kerten! Csak, hogy lássák a „környezetet”! – figyelmeztetett bennünket egy mellénk lépő idős hölgy, aki azonban a továbbiakban nem kívánt szerepelni.
    – És az emberek is rendesek, én valahogy itt mindig jó emberekkel találkozom – búcsúzott a fiatalasszony, mi pedig nem hagyhattuk ki az alkalmat, hogy visszakérdezzünk:
    – Olyanokkal, mint most mi is?
    A nevetést határozott igennek vettük.
Koblencz Zsuzsanna 


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció