Távolságok

2013. október 29.
Csak mentünk, mendegéltünk, és amikor elértük a falu legszélső házát, s belefutottunk egy hármas útelágazásba, úgy éreztük magunkat, mintha Vörösmarty tündejátékába kerültünk volna hirtelen.

„Sík mezőben hármas út/ Jobbra, balra összefut/ a középső célra jut”.
De se Csongor, se Tünde, sem három vándor nem került elő, olyan kihalt volt a faluvég, hogy még a kutyák sem ugattak. Amikor már éppen elhatároztuk, hogy hallgatunk a mesélőre, és elindulunk a középső úton – noha képtelenségnek tetszett, hogy egy erdőbe vesző földút vezessen a falu temetőjébe, ahol nem is olyan rég uniós milliókból emeltek új ravatalozót – megjelent egy fiatalember, kezében szórólapokkal és közölte: menjünk csak bátran vagy három kilométert azon a földúton, és éppen oda jutunk, ahová menni szeretnénk.
Ebben a faluban aztán nem lehet csak úgy kiszaladni a temetőbe egy csokor virággal – morfondíroztam út közben. Vajon hogy járnak az itteniek a sírokon árvácskát locsolni, amikor egy idősebb ember számára ez a három kilométeres erdei út majdhogynem felér az El Camino megpróbáltatásaival?
És akkor szembejött három biciklis az idősebb korosztályból, kicsivel később újabb biciklisek, aztán megint.
Tanyák kezdtek feltünedezni, gondoltuk, bezörgetünk az egyikbe megkérdezni, milyen az élet errefelé, ha napokig esik az eső, vagy amikor leszakad a nagy hó.
Nézett ránk a tanya gazdája, aki Kurucz Árpádként mutatkozott be, és nézett ránk a párja is csodálkozva, hiszen ha esik az eső, azt beszippantja a homok, a havazás miatt meg minek idegesítené magát az ember októberben.
Nem távolság ez a három kilométer, bizonygatta az asszony is, ő például tíz évig innen gyalogolt a vasútállomásig hajnalban és esténként hazafelé, amikor még Pestre járt dolgozni.
Elgondolkoztunk mi ekkor a világ elkényelmesedésén. Azokra az időkre gondoltunk, amikor még váltott lovakkal közlekedett az emberiség, mégis el tudott érni mindenhová.
Igaz, eszünkbe jutott a Pesti Napló riportere által 1930. július 6-án Pótharaszton megszólított, Varga József nevű szegényember is, egyike a tízezer holdas pusztán élő háromszáz léleknek. A 82 éves harangozó 82 éve nem hagyta el Pótharasztit – derült ki –, ott élt mindig a pusztaságon. A Micski Sándor uraság tanyáján volt baromfinevelő – mesélte –, egyszer elment egészen Hartyánig, aztán meg vitt Fridmán zsidónak bort. Egyszer látta Kakucs tornyát, látta még a monori vasutat is, de mást a világból semmit.
Ki a miniszterelnök Magyarországon? – kérdezte tőle a Pesti napló újságírója, de Varga Józsefnek csak arról volt tudomása, hogy Ferenc József volt az utolsó király, mert aki utána jött, azt ledegradálták. A miniszterelnök kilétéről meg végképp nem volt tudomása, mivel „nem szegény embernek való azt tudni”.
Vágya pedig nem volt semmi az öreg pótharaszti harangozónak, mert megelégedett embernek vallotta magát.
És ahogy mi ezt a felsőpakonyi tanyáról elmenőben végiggondoltuk, visszanéztünk és elképzeltük, amint Kuruczék bekapcsolják este a tévét, s miközben apró zajok közt elalszik körben az erdő, az ő képernyőjükön ott ágál, rohangál és türelmetlenkedik az egész világ.
Koblencz Zsuzsa
Címkék: barangolás séta távolság erdő tanya

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció