Üdvözlet Svájcból

2014. december 10.
Dunai minden nyáron kiköltözött a hétvégi házába, aztán ősszel víztelenítette a csöveket, lelakatolta az ajtókat, és visszament a városi lakásába. Az idén azonban olyan gyönyörű színes volt kint az ősz, hogy egyre csak halogatta a hazautazást, így a tél első, jeges napjai is kint érték.

Nem bánta ezt sem, a kis kőház egyetlen szobájába még évekkel ezelőtt beállított egy cserépkályhát, a fészerben pedig az évek alatt annyi száraz gally, vastag ág, csomókba kötött venyigenyaláb összegyűlt, hogy egy hosszú telet is végig tudott volna fűteni.
A forrón szuszogó cserépkályha mellől az ablakon túli hideg világot bámulva megállapította, hogy itt még a csúnya idő is szebb, mint a városban, így hát minden reggel egy újabb itteni nappal ajándékozta meg magát.
Kedd reggel is éppen ez történt, amikor kopogtattak. A szomszéd kis házban élő házaspár jött vizitálni, akik télen-nyáron itt éltek, de Dunaival épp csak a köszönésig és néhány „szép napunk van ma” megjegyzésig jutottak. Egyikük sem kívánt ennél beljebb jutni a jószomszédi kapcsolatban ám a házaspár, amint az hamar kiderült, ezúttal szívességet jött kérni.
Látták nyári délután Dunai térdén a kertben többször is a laptopot – mondták – és most az lenne a kívánságuk, hogy a Svájcba fél éve kiköltözött lányukkal beszélhessenek.
A lány, Liza, részletesen elmagyarázta nekik telefonon, hogy létezik egy skype nevű kapcsolat, aminek segítségével láthatják és beszélhetnek is vele – nézett Dunaira komoly tekintettel a vékonydongájú, kopaszodó férfi, aki mellett a felesége a piros övvel átkötött ruhájában olyannak tűnt, mint a kishordó, amelyik míniummal frissen mázolt dongát kapott. A két ember látványa valamiért meghatotta Dunait, székkel kínálta őket, és pár perc múlva, miután tisztázták a kapcsolatteremtés részleteit, Dunai laptopjának képernyőjén már meg is jelent egy, az apjához megszólalásig hasonló lány mosolygós képe.
- Lizuska! - sikkantott a kishordó, és olyan mozdulatot tett, mint aki keblére akarja ölelni az eszközt, ami a lányát elébe varázsolta.
- Anyci, sziasztok! - integetett a lány, és innentől kezdve csakis ők ketten beszéltek. Jobb is volt ez így – állapította meg Dunai – mert a lány apjának szemét fátyolszerűen elborította a könny, és akkorákat mozdult az ádámcsutkája, mintha újabb hektónyi könnyeket akarna percenként visszanyelni.
Lizuska és az anyja mindent megtárgyaltak, a karácsonyi készülődéstől a svájci ruhadivatig, a lány fülcimpájától a válláig lógó fülbevaló súlyától az irodaházban serénykedő takarítóbrigád – amelynek Lizuska is oszlopos tagja volt – segítőkészségéig.
A vékony kis ember is erőt vett a meghatottságán pár mondat erejéig háromszor is a lekére kötötte a lányának, hogy ne keveredjen rossz társaságba, és ne feledkezzen meg arról, hogy nem minden a pénz.
- Ugyan mi másért jöttem volna ki takarítani, ha nem a pénzért? - nevetett Lizuska a világnak abban az eddig ismeretlen városában, ahová a boldogulás vágya kiűzte, és amit az apja néha látott is álmában, amint széles aszfaltútjain a lánya hintázva lépdel.
- Végleges, hogy nem tudsz hazajönni karácsonyra? - kérdezte az asszony, de mintha előre ráírta volna a lánya a választ a rózsamintás kék ruhával fedett, széles hátára, ki sem kellett mondania: nem.
- De majd pár hónap múlva! Akkor majd viszek nektek számítógépet, telefont is, meg mindent, hogy minden nap tudjunk beszélni! - dobálta a puszikat Liza Svájcból, és akkor már a sovány ember és a felesége is úgy sírt a Dunai viaszosvászonnal borított konyhaasztala mellett, mint a zápor.
Dunai ekkor határozta el, hogy marad szilveszterig. Őt a városi lakásba sem várja haza senki, hát legalább hadd tudjanak beszélni a szomszédék a lányukkal karácsonykor is.                       

Molnár Anna
Címkék: karácsony ünnep szülők gyerek munka utazás külföld

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció