Zászló az akácfán

2009. június 16.
Megyünk a zene után, amelynek dübörgése Nyáregyháza közepén, a községháza környékén is olyan erőteljes, mintha lakodalom lenne valahol. De késő délelőtt?

A szerteszét ömlő ritmusok forrását a település szélső házának ajtaja elé állított hangfalban leljük meg, a népes Rafael család portáján. Érkezésünkre a fiatal férfiak az ajtók mögé távoznak, s egy kisgyerekkel üzenik: nem akarnak nyilatkozni. Vagy ha később mégis, azt sem ingyen.

Zászló, köcsögök, vázák, szarvak.
A „papa” keze munkáját dicsérik
Mi azonban csak beszélgetni szeretnénk, ingyen, legfőképpen arról, hogy a Rafael dinasztia feje, a barátságos, szívélyes, ősz Rafael Gusztáv – aki az imént hajtotta be a négy birkáját a legelőről az általa barkácsolt ólba, amelynek tetején az ék alakban égnek meredő, két faragott asztalláb két rackajuh szarvának kísérteties mása – miért erősített nemzetiszínű zászlót az akácfa derekára. Védekezésül vagy nemzeti érzületből?

Faluszéli ház ez, s a faluszéli roma házak körül történtekről nem sok jót hallottunk mostanában. Rafael Gusztáv azonban, hiába szívélyes, nem tud válaszolni. Nem érti, mit kérdezünk.

– Süket szegény – magyarázzák a telekre épített négy szomorú küllemű épületből előkerülő fiatalasszonyok. Tőlük sikerül megtudni azt is, hogy a „papa” keze munkáját dicséri a juhakolon kívül a kerítés s a kerítésre aggatott összes díszítmény is: köcsögök, vázák, szarvak. A zászlót is azért tette ki, hogy szebb legyen a porta.

A porta azonban, az idős családfő minden igyekezete ellenére, nemigen sikerült olyanra, ami a helybeliek tetszését elnyerhetné. Olyan, mutatványosbódékkal elegyes skanzenhez hasonlít inkább, amelybe nem tudni milyen tájegység építészeti elemei kerültek.

A turistáknak – akik a Rafaelék lakóépületei előtt vezető úton a Nyáry Pál és kedvese, Schodelné, az első magyar operacsillag síremlékeihez, s az ezeket övező emlék-és pihenőparkba igyekeznek – állítólag tetszik, többen le is fényképezték már, és beszélgetni is mindig megállnak itt. Ami Rafaeléknek azért nincs ellenükre, mert ilyen alkalmakkor némi adományra is számíthatnak – mondják.

Hogy az ugyancsak errefelé található temetőbe ballagó gyászmenetek elfordítják-e a fejüket a látványosan és harsogóan életigenlő portáról, ahol négy kis házban 12 gyerek és 13 felnőtt él, azt nem sikerült kiderítenünk.

Azt azonban tudjuk, hogy Rafaelékkel évekkel ezelőtt igen meggyűlt az önkormányzat baja a rengeteg szemét, törmelék, az általuk használhatónak ítélt holmik sokasága, mások szemében őrült vircsaft miatt. A hivatal százezreket költött arra, hogy teherautókkal évente elszállítsa a telekről kitakarított hulladékot, s néha már az a gondolat is felmerült, nem kellene-e a família kétségbeejtő lakóhelyét egy magas és átláthatatlan kerítéssel elválasztani a külvilágtól.

Ehhez képest most egészen vidám a helyzet. Rafaelék igyekezete szépen megmutatkozik. Az átutazó legalábbis így érzékeli. A család pedig büszke rá, hogy velük már nincs különösebb baj.

A fiatalok igyekeznének elköltözni, egyiküknek már sikerült is, saját házat vett – újságolják az asszonyok, akik közül ketten magyar lányként jöttek feleségnek a Rafael fiúkhoz. Hallottak a romákat ért támadásokról, de ők úgy gondolják, nincs mitől félniük.

– Ugyan ki támadna meg minket? – kérdezi önérzetesen a hollófekete hajú fiatalasszony, akinek úgy be van dagadva a szeme, s akkora sötét monokli díszlik alatta, mintha most lépett volna ki a ringből egy különösen durva meccs után.

– Nem számít – hárítja el nevetve a sérülése okát firtató kérdést, bár hogy mi van a nevetése mögött, azt végig se merem gondolni.

De ez a támadás alighanem a családban marad.

FM
 


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció